Az iszkaszentgyörgyi bauxit előfordulás feltárása 1940-ben kezdődött meg, amikor is Povolnik Mihály kincsesi szőlősgazda telkén kútfúrás közben sárgás–vöröses kőzetet emeltek ki. A mintadarabot a budapesti bányakapitányságra vitték, amely felszólította az ALUÉRC Rt-t a kutatás megkezdésére. A kézifúrásos kutatás eredményesnek bizonyult, és megkezdték a letakarítást. Kiépítették a 760 mm nyomtávú, 6,5 km hosszú Kincsesi-Bánya-Moharakodó vasúti bekötőt, és ezen 1941. augusztus 19-én megindult a bauxitszállítás.

1942 júliusban telepítették a 198 m hosszú Kincsesi Lejtaknát, majd a csatlakozó alapvágatot, és megkezdték a Kincses I. Altáró kihajtását.
A front közeledtével a bánya a Todt-szervezet felügyelete alá került. A termelés 1944 végén leállt, a gépek és berendezések leszerelését és Németországba történő szállítását a dolgozók eredményesen akadályozták.

1945-ben a bányában csak helyreállítási és fenntartási munkák folytak. 1946-ban indult meg újra a termelés, ekkor a bánya MASZOBAL (magyar-szovjet vállalat) felügyelete alá került 1954-ig. A termelés nagyobb része (1948-tól már túlnyomó része) a mélyművelésből származott – a lejtős É-ÉK felé 12-14°-kal dőlő telepek fölötti növekvő fedővastagság miatt. A fejtések itt végül 250-260 m mélységig folytak.

Az omlasztásos és szintosztásos kamrapillér-fejtésekben a kézirakodást az 1960-as évektől kezdve kiszorította a gépi rakodás-szállítás. (Kezdetben szkréperek és fej feletti rakodógépek, később CAVO pneumatikus, végül a nyolcvanas évektől diesel-hidraulikus (Joy, GHH) rakodás-szállítás.)

A jövesztés mindenkor fúrás-robbantással történt. A faácsolatos biztosítást pedig a 60-as évektől az acél-támok és süvegek, majd a 70-es években a könnyűfém hidraulikus támok és alusüvegek váltották fel. A bányabeli csilleszállítást a 60-as évek végétől a gumiszalag-rendszerű szállítás váltotta fel.

Az 1950-es évektől az eredeti (+138 m szinti) nyugalmi karsztvízszint alól egyre nagyobb mélységben történő –a karsztos dolomit fekü felé nyitott-termelés nagymértékű aktív vízszintsüllyesztést igényelt. A vízkiemelés 1955-től 65-ig 10 m3/min-ről 30 m3/min-re, majd a József III., Rákhegy II. bauxittelepek művelése, és a Bitó II. telepi bányafeltárás következtében a 80-as évek elejére 100-105 m3/min-re nőtt, de a statikus vízkészlet kiapadásával a 80-as évek második felétől 65 m3/min-re csökkent.

A Rákhegy II vízaknák az ország legmélyebb, közel 300 m mély (tsz alatti -128 m) szintről fakasztó létesítménye volt. A depressziós tölcsér közel 20 km sugarú – a forrásokat és kutakat is kiapasztó - karsztvízszint-süllyesztést jelentett. Innét történt Székesfehérvár és a környező falvak ivó- és iparivíz ellátása is.

A Fejér Megyei Bauxitbánya 1990 elején beolvadt a Bakonyi Bauxitbányákba. A műrevaló bauxittelepek leművelése következtében a bányaművelés 1999 nyarán megszűnt, a bányafelhagyás és lezárás megtörtént. A bányavízkiemelés megszűnése következtében a nagy karsztvízi depressziós tölcsér visszatöltődése megkezdődött.

      

Termelési adatok:

1941-45 között 1946-54 1955-74 1974-89 1990-99 Összesen:

610 000 t 2 240 000 t 8 087 000 t 8 179 000 t 2 417 000 t 21 533 000 t

       
                                                
Felsőkincsesen már 1945 előtt építettek bányászlakásokat (és barakkokat), de a nagy építkezés 1946-tól kezdődött. Kincsesbányán 1946-54 között 67, 1955-64 között 94 földszintes, 1965-82 között pedig 252 egy- ill. négyemeletes lakás épült. Az 1960-as évektől strandfürdő, majd 8-tantermes iskola (tornateremmel), korszerű fizikoterápiás egészségház és kultúrház épült.

Kincsesbánya 1966. január 1-től önálló község, jelenleg 1500 körüli lakossal.